Oldalak

2010. január 10., vasárnap

Mikor adod át magadat az isteni Szívnek fönntartás nélkül?


      Te nem láttál még vaskohót. Én láttam Vajdahunyadon. Irtózatosan magas hőfokú a tűz benne. Kis szűkvágányú vasút vezet hozzá, de az nem az alján végződik, hanem a tetőszélre fut föl. Ide érkeznek egymás után a kiskerekű csillék, ezek a kis liliputi kocsik, megrakva vasércekkel, amelyeket a messzi, szép tündéri hegyekben, a fölséges Retyezát előhegyeiben bányásztak kövestől, sziklástól. Amikor a kis kocsi odazörgött a kohó szélére, onnan a magasból beledöntik egyszerre annak egész tartalmát: felzúdul a kohó tüze, pokoli lángnyelvek nyúlnak fel a csillagos égre, s a vas, a kemény, nyakas, makacs érc, amely csak kövestől engedett a csákánynak ott a lelőhelyen, most sustorog, sír, jajgat, ég, olvad a rettentő hőben, s mint folyékony tűzkígyó szabadul ki esti hat óra után a kohó apró kis ajtócskáin, belefutva sebesen, engedelmesen a formavályúkba, hogy aztán akarva, nem akarva fölvegye a formát, amelyet neki előre készítettek.
      Lásd, mint ahogy' az a vasérc belezúdult a csilléből a vaskohó lángtengerébe, úgy kell neked is magad beledobnod az isteni Szív szeretetének lángóceánjába - fönntartás nélkül, kövestől, sziklástól, bűneiddel, gyarlóságaiddal együtt: úgy, ahogy vagy, mindenestől! Meg kell semmisülnöd, el kell pusztulnod benne, azaz tűzzé kell lenned; Hozzá, Jézushoz, a Szeretet Istenéhez hasonulnod, teljesen átalakulnod; mint a nyers, nedves, sáros fahasáb lesz tűzzé, amelybe belevetették, mint ahogy azt a misztikus doktor oly világosan tanítja.
      A csilléket azonban meg lehet állítani útközben. Mi rajtuk vagyunk, megyünk a kohó felé, utazunk, gyönyörködünk a vidékben, de még sem kerültünk a kohóba.
      Mikor adod át magadat az isteni Szívnek fönntartás nélkül?
      Látjuk a fényt, a kohó tüzét messziről, rőtek a hegyek tőle s világos a környék, oly szép, oly igéző látvány, valósággal megmámorosodunk tőle.
      Igen, igen, de állunk s nem haladunk. Még mindig csak gyönyörködni, élvezni akarunk - csak fönntartással vagyunk Jézuséi!
      Mikor veted magadat belé az isteni kohó tüzébe - fönntartás nélkül? Mikor szereted Jézust magáért s nem magadért, élvezetedért, önzésből, hiúságból, mikor - nem propter retributionem, jutalomért, hanem egészen, úgy, mint Kis SzentTeréz?!
      Miért gondolkozol föltételes módon?
      Jézusom, szeretlek, ha... Ha megadod nekem az általam elképzelt boldogságot; ha vértanúvá teszel, mégpedig csak úgy könnyedén: egy hirtelen puskalövéssel; ha megteszel mindent a kedvemért, ha szeretsz, ha nem mondasz ellent, ha meghallgatod minden imámat, kérésemet, ha... nem dobsz ki a szemétdombra, mint Jóbot; ha nem szolgáltatsz ki a sátánnak, mint őt, vagy mint öt esztendőre Pazzi Szent Magdohát, vagy rövid időre, mint a kis Mirjámot... Szeretlek, ha pap lehetek, ha sikerülnek terveim, gyönyörű, apostoli elgondolásaim, ha ennyi meg ennyi lelket megmenthetek; ha A apáca lesz, B belép a szerzetbe, de csak a karmelitákhoz, ha beteg testvéremet meggyógyítod, ha sikerül egy áthelyezés, egy állást meg tudok nyerni s kiimádkozom az eretnekek kudarcát, stb., stb.
      Az apostolok is eleinte csak fönntartással adták át magukat Mesterüknek. Mi lesz a jutalmunk - kérdezte Péter - azért, hogy mindent elhagytunk?! Megkapjuk-e az első helyet országodban? - gondolták anyjukkal együtt a Zebedeus fiak. Fönntartással éltek. Azonban amikor a Szentlélek eljött, akkor tüzet fogott a szívük, lángba borult a lelkük, s íme, fönntartás nélkül szolgálták a Mestert. Mindent odaadtak érte, a legtöbbet is: életüket.
      Fönntartás nélkül! Egészen az Övé lenni! Jézusé!
      Miként „a menyasszony vőlegényén kívül nem szeret senki mást, nem gondol senki másra, nem dolgozik senki másért; éppúgy az erre a fokra jutott lélek nem ismer olyan akarati vonzalmakat, értelmi felfogásokat, gondolatokat és cselekedeteket, amelyek az ő érzéki vágyaival együtt nem irányulnának teljesen Istenre. Mert hiszen az egész lélek istenivé lett, átistenült”. (Keresztes Szent János: Misztika, II. k., 351.1.)
      Fönntartás nélkül! Ahogy a tökéletesség meredek és szűk útján elindul a lélek fölfelé - teljes lelki mezítelenségében, hiszen nincs semmi, ami kísérné, akadályozná, visszatartaná: sem tisztelet, sem tudás, sem öröm, sem vigasztalás, semmi, semmi - fönntartás nélkül Istené.
      A szenvedésben is így lesz az övé. Nem válogat benne, nem panaszkodik, nem kér, nem változtat. Jegyesére bízza a mennyiséget, az időtartamot és a hőfokot. - A megvettetést úgy viseli, mint az apostolok, akik „boldogan távoztak a főtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek” (ApCsel 5,41).
      Becsületét is odaadja egészen, nem félti azt senkitől, semmitől. Vegyék el, gázoljanak bele... Fönntartás nélkül kiszolgáltatja magát a rágalmazóknak, a jóhírnév-gyilkosoknak.

Nincsenek megjegyzések: