Lelki szárazságban

      Az elmélkedők lelkiállapotának, nagy általánosságban, körülbelül három feltűnő típusát különböztethetjük meg: 1. Amikor a lélek szárazságban van; 2 .Egy gondolattól van megszállva; és 3. Amikor a szeretet tüzében ég. Ezeket a típusokat külön-külön tárgyaljuk ilyen címeken:

      1. Lelki szárazságban.

      2. Egy gondolattól megszállottan.

      3. A szeretet tüzében.

Az elmélkedés lefolyása lelki szárazságban

      Ha jó volt az előkészületem az elmélkedésre, akkor minden jól van: lesz virág, lesz gyümölcs; kilombosodnak a fák, gyönyörű pázsit selymesedik a földön, az ég dalos madarai pedig fészket raknak a bokrok sűrűjében és a fák magas koronáin.

      Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem! (Zsolt 56,8).

      Ezzel a felkiáltással - nem a torkunkban, hanem a szívünk mélyén - toppanunk be mosolygós igyekezettel a kórusra. Igen ám! De amikor letérdeltünk s megkondul a Szentlélek Úristen harangja, a Veni Sancte, a nagy lelkendezésnek mintha egyszerre vége szakadna, a helyváltozással mintha a hangulatunk is megváltozott volna. Hiába fékeztük szemünket belépéskor, hiába próbáltuk erőszakosan is megtartani a könnyen vagy keservesen megszerzett összeszedettségünket, pláne, ha már az előkészület is igen nehezen vagy hanyagul ment - elmosódik lelkünkben minden szín, ellangyosodik a buzgóság forrósága, a szív édes melegét valami hallatlan közöny váltja fel; elszórakozunk, Isten tudja, hol jár az eszünk, hol kalandoznak gondolataink! Az elmélkedési anyag felolvasására alig figyelünk. A végén csakugyan nem is tudjuk, mit olvastak - semmit sem jegyeztünk meg belőle. Unalmas, egyhangú, kedvetlen, íztelen az egész óra, amelyben csakk egyetlen „emelkedettebb” érzelem hullámzik szünös-szüntelen: mikor lesz már vége?!... Szóval benne vagyunk a lelki szárazságban.

      Honnét jött, hogyan jött?!... Ki tudja?! Talán Isten így akarta, talán az ördögnek volt része benne, talán mi magunk vagyunk az okai. Bizonyos azonban, hogy Isten pedagógiájához ez is hozzátartozik: a lelket neveli, szoktatja, edzi a keményebb, s éppen azért magasabb természetfölötti életre.

      A kezdőnek igen kínos ez a lelkiállapot. Megszűnik az édesség, a vigasztalások méze nem csurog többé a lélekre, az áhítat érzéki örömei elröppentek: mintha sohasem lettek volna! A múlté minden. Elszürkült az Ég. A Nap sugaraiban nincs semmi élvezet: egyhangú, kínzó, a szemnek fájó a fény, amelyet látni kell a szegény léleknek, amely először gyötrődötten, kapkodva kutatja, keresi az édes múltat, eped, szomjazik Jézusa után, majd nemsokára, szinte állandóan csak pilled, s közömbösen hallgatja a felhőtlen, hónapokig esőt nem ígérő, sivár, szaharai Ég légi zenéjét. Semminek a világon nincs íze. Se égnek, se földnek. Semmiben öröm. Se Istenben, se emberben. Semmi sem megy. Sem a gondolkozás, sem az imádság. Szentolvasó? Végignyargal a szegény lélek mind az öt tizeden s alig veszi észre, hogyan siklik át az ujja egyik tizedről a másikra. Miatyánk? Üdvözlégy? Fáj belefogni. Nem; nem megy! Jézus a tabernákulumban? Dehogy tud odagondolni!

      Pedig a lelki szárazságot meg kell szokni, sőt segíteni kell rajta. A lélek nem maradhat tétlen. Ha megáll, visszaesik. Ha nem halad, lezuhan. Mennie kell, előre, mindig fölfelé! Az idő múlik. Isten vár ránk a hegy csúcsán; az örök Szeretet integet, karjait tárja; kell, kell menni, ha másként nem megy - kúszni, mászni, kapaszkodni fölfelé!

      Elkedvetlenedjünk? A szép lendülettel megkezdett lelki életet abbahagyjuk?!... Hallgassunk a kísértő sugallatára? „Nem érdemes!” „Minek?” „Majd máskor!”

      Mit tegyünk?

      1. Maradjunk nyugodtan. 2. Tegyünk különböző erőfeszítéseket. 3. Jelszavunk legyen: Áldott légy!

      1. Maradjunk nyugodtan! Ne idegeskedjünk. A türelem, mint mindig, itt is rózsát terem majd. Mit használ a panasz?!...

      Nézd a falusi embert, mily rosszkedvű! Várva várja az esőt; egyre várja s nem esik egy csepp se. Tenyérnyi felhő, annyi sincs az égen. Kedvetlen lesz, elégedetlen, folyton panaszkodik. Istent emlegeti, de nem mint teremtmény, nem mint alattvaló, hanem mint forradalmár, lázongó lélek, aki már-már Lucifer pártjára áll. Mire való ez? Miért panaszkodol te is?!... Láss inkább munkához; öntözd a kertet, s ha kiszáradt még a kutad is, ha semmit nem tudsz tenni – csak nyugodjál meg s bízd Istenre magadat.

      Mondják, egy szerzetes azzal a szándékkal ment lelkesedve a kápolnába, a tabernákulum elé, hogy ott egy édes órát töltsön el lelke szerelmesének, Jézusának forró imádásában. De amikor letérdelt, hogy a hőn óhajtott adorációt megkezdje, semmi sem jutott eszébe. A lelke puszta és üres lett, mint a Hortobágy kánikulában, de ennek csalóka délibábjai, csordái és ménesei nélkül. Mit tett?! Lázongott, panaszkodott, idegeskedett?! Ó, dehogy!... Ott maradt nyugodtan.

      A puszta jelenlétem itt a négy fal között - mondta -, az lesz az én adorációm, édes Jézusom! - S kitartott egy óra hosszáig.

      Nem volt-e ez kedves Istennek, édes cselekedet a tabernákulum isteni Foglyának? Jó, igenis, jó imádság a mennyeiek előtt, akik oly jól tudják értékelni a jószándékot és a kitartó bizalmat az égben.

      Nem tudtatok egy órát virrasztani Velem?! - feddi meg szemrehányóan az imádkozásban véres izzadságcseppeket hullató Jézus a nem imádkozó és nem kitartó tanítványokat.

      Nem tudtatok?! Azaz, tudnotok, akarnotok kellene! A. virrasztás keserves dolog. A szempillák leragadnak, a fej lekonyul, a test elnehezedik. Igen, igen, de Jézus szemrehányólag tekint rád: Nem tudsz - csak egy órán át, virrasztani - Ővele, Őérette?!... Miért a panasz? Álld ki; tarts ki!... Add Neki a kitartásodat, a puszta jelenlétedet a négy fal között. Meglásd, egyszer majd megdördül távolról az Ég, fölfutnak fejed fölé a szárnyas felhők, s hull a kegyelem édes zápora reád, mivel kitartottál, és bíztál, és soha, soha nem panaszkodtál.

      2. Tegyünk erőfeszítéseket. Azaz tegyük meg mindazt, ami csak gyönge erőnkből telik. Szent Terézia anyánk hasonlatával élve, építsünk csatornát szívünk medencéjéhez s úgy vezessük bele a drága, mennyei élő-vizet. Hogyan?! - kérded. Próbálj minden erődből odafigyelni az elmélkedési szöveg olvasására. Hátha akad valami gondolat vagy kép, ami megragad. Ha nem, akkor kezdj bele a Miatyánkba vagy az Üdvözlégybe, vagy a Hiszekegybe, igen lassan; mondd e gyönyörű imádságoknak a szavait vontatottan, a szóképekre figyelve; ha nem megy másképp - facsard, mint a citromot, majd csak csurran-csöppen.

      Próbálj meg mindent.

      Nézd Kis Szent Terézt! Ott térdel az elmélkedés alatt az olvasóját folyton csörgető nővér mellett. Napokon át beleizzad a kínba, hogy elterelje figyelmét az idegesítő, egyforma zajtól, s végre is mit tesz?! - odafigyel szeretettel és mint édes, andalító zenét ajánlja föl Jézusának az olvasószemek csörgését. Imádság lett a bosszankodásból, testvéri és mennyei szeretet az alig észrevehető, de kínos jelenetből.

      És ha mindez nem sikerülne, ha oly nagy volna a szárazság, amilyen csak a déli vidékeken szokott lenni vagy a nagy magyar esőtlen Alföldön, akkor próbáld meg az olajozást.

      Mi az? - Amikor a kerék igen-igen nyikorog, a gép alig működik, már-már megáll, olyankor előveszi a gépész az olajoskannát, s lassan olajat csöpögtet a tengelyre, a kerékfogakra. S amikor már az ajtót alig lehet zaj, nyikorgás, kínlódás nélkül betenni, kinyitni, akkor is olajoznak, s lám, egészen könnyedén csapódik be vagy nyílik az ajtó.

      Honnan szerezzen azonban a szegény, elmélkedésre oly készséges, de a nagy szárazságtól eltikkadt, félhalott lélek olajat, hogy az megindítsa újra a lelki élet el-elakadó kerekeit, megnyithassa a kopogtató Jézusnak a lélek berozsdásodott sarkú és reteszű ajtóit?!

      Én ismerek olyan olajat.

      Nincs az a délszaki, drága, nemes, gyönyörű olajfa, amelynek bogyóiból olyan finom olajat lehetne kisajtolni, mint amilyen finom olaj rejlik - a fohászokban.

      Elég egy, kettő, betanult vagy a szív mélyéről kiszakadt kis fohász, s már megindul az élet ott benn, mélyen a lélekben. Eleinte csak lassan eszmél föl a lélek, de aztán nemsokára egészen föléled, sőt szárnyra kap, attól függ, ki milyen művészettel tud bánni az olajos kannával. Én Istenem és Mindenem! -Jézusom, szeretlek, nagyon szeretlek! - Add, hogy hozzád mindig hasonlóbb legyek, s egyedül csak Téged szeresselek! - stb., stb.

       Ó, a lélek hamar észreveszi, hogy már nemcsak lélegzik, de él; csobog az élet vize; s úgy érzi, hogy ezek a drága, áldott fohászok, már nem is olaj - több annál: mennyei harmat, az, amely Gedeon gyapját nedvesítette be, vagy amely az éjszaka ringó fűszálain csillogott. Harmat! Harmat, amely nemcsak nedvesít, üdít, életre hoz, hanem ragyog is, mint a gyémánt, s ezer színben tündöklik, amikor a felkelő Nap ráveti színes sugarait.

      Igen, ha a harmat leszáll a sötét éjszakán, akkor már közel a Hajnal és csak kis türelem, már föl is bukkan a királyi Nap. Mondj fohászokat, annyit s amennyit csak tudsz, s harmatos lesz a lelked, friss, üde, nem száraz, mint a harmatos rózsa, színes, illatos, amely csak azt várja, hogy a Nap első sugara csókolja le róla a ringó harmatcseppeket. Jön, jön a Nap, Jézus, a te Szerelmesed, vágyva, epedve szerelmedre.

      Ó, beharmatozott lélek, minden harmatcsepp, amely az édes fohászokból csöppent rózsakebledre - zsákmánya lesz az isteni Nap csókjának, s nyomán lángba borulsz, egy-tűz, egy-láng leszel Vele, Vele, aki azért jött, hogy magáévá tegyen mindörökre!

       Fogadj szót! Szokd meg a fohászokat, ne csak elmélkedés idején, de máskor is - mindig! Olajra szükség van, még inkább harmatra. Ha nincs eső, nagy baj az. De ha nincs harmat, kihal az élet, és puszta lesz minden.

      És, ha mégis, lelked a gyötrő szárazság következtében annyira ellankadna s tehetetlenné válna, hogy így kellene sóhajtanod: Jaj, nem bírom! - akkor kapsz tőlem egy újabb, hatásos receptet: alkalmazd a szürcsölés módszerét! Megmagyarázom.

      Kis Szent Teréznek undorító folyadékot kellett orvosság gyanánt bevennie. Irtózott tőle teste-lelke. S mégis mit tett?! Szeretetből isteni Jegyese iránt, lassan, szürcsölve itta meg. Te is tégy így. Mintha szürcsölnéd a kínos lelki szárazság okozta gyötrelmeket. Mondd folytonosan: Érted, szeretetből! Fogd rá, hogy édes, és igen kedves, és élvezetes e gyötrelem; hogy tartson addig, ameddig Jézusod akarja, s meglásd, nemsokára élvezni fogod azt, amitől undorodtál.

      Tégy így, akkor is, ha unottság fog el. Lásd, voltak lelkek, akik egyenesen kérték Jézust: Uram, adj unottságot!

      Erőfeszítéseket azonban kell tenned! De jól értsd meg, nem szabad erőlködnöd, nem erőltetned kell a szárazság leküzdését, hanem csak megtenni annyit, amennyit tudsz. Szalézi Szent Ferenc biztosít róla, hogy a szórakozottság elleni küzdelemben végzett ima többet ér, mint a legédesebb áhítat, mert ez egyedül Isten műve, míg a küzdelemben neked is van érdemed. De küzdeni kell!

      Van olvasód. Pergesd azt. Próbálj meg mindent. Aki kitart, aki hűséges, azé lesz az élet koronája.

      3. Végül szeretnélek megtanítani egy fölséges jelszóra, amely magában foglalja ennek a földi életnek legnagyobb bölcsességét.

      Legyen számodra teljesen mindegy: akár lelki szárazságot küld rád Isten, akár áhítatban fürdet; gyötrődj az elmélkedés idején vagy élvezd azt – fogadj mindent áldásképp, mint drága ajándékot, az Ő szentséges kezéből, s mondd rá mindenre: Áldott légy! Sis benedictus!

      Úgy, egészen úgy, ahogyan Kempis tanítja (III. 17,2):

      Ha azt akarod, hogy sötétségben éljek, áldott légy!

      Ha azt akarod, hogy világosságban járjak azért is áldott légy!

      Ha vigasztalásra méltatsz, áldott légy!

      Ha azt akarod, hogy gyötörtessem, egyaránt mindenkor áldott légy!

      Megadni és átadni magunkat! Mindegy legyen: Szahara vagy Szibéria, Édenkert vagy földi Pokol! A lélek mindig daloljon! Dalolja az isteni Fülnek legkedvesebb dalt: Áldott légy! Biztosítlak, a lelki szárazság hamarosan már nem is okoz nehézséget; megszokod, észre sem veszed; sót harmat hull a szikkadt földre és te boldogan énekeled naponta százszor, ezerszer, végtelen hálával a szívedben, a legbölcsebb mottót: Áldott légy! Áldott légy! Igen, áldott legyen az Isten, aki erre téged és engem megtanított, áldott legyen mindörökre! Amen.

A legjobb előkészület: vágy Isten után

      Szeretném ezt a vágyakozást hasonlattal megvilágítani. Képzeljünk el egy művelt világi fiatalembert, aki ugyancsak el van foglalva, mégpedig sokfelé; hivatala is van, s társadalmi összeköttetései a legkülönbözőbb kötelezettségeket rakták vállaira. Van azonban egy család, amely az ő számára létezik csak, amelynél kedvesebb, finomabb, édesebb otthon el sem képzelhető. Ebbe az édes fészekbe hívják őt meg minden héten egyszer. Figyeljük meg, hogyan készül erre a látogatásra. Először is, minél jobban közeledik a nap, minél közelebb az óra azon az áldott napon, annál többet s annál intenzívebben gondol rá, annál erősebben szövődik bele napi életébe a gondolat: pár meghitt óra, bizalmas együttlét olyanokkal, akik neki a legkedvesebbek! Az esze szinte mindig rajtuk jár. Hogy sietteti a munkát, mily serényen végzi kötelezettségeit, csakhogy semmi se zavarja ott - a családban, hogy minden nyugtalanító érzelem vagy gondolat nélkül élvezhesse ott az édes békét! S amikor munkájából végre hazaér, magányos lakására, mily édes izgalommal fog hozzá a készülődéshez! A vágy – ott lenni minél előbb, együtt azzal az édes családdal, a kedves, komoly családfővel, a kimondhatatlanul kedves, csupa figyelem és édes háziasszonnyal, akinek közelléte megaranyozza a hétköznapok sivár egyformaságában lekoptatott fiatal lelkét, aztán a bájos kisgyermekekkel, akik fölmásznak az ölébe, s bemutatják neki gyermekes játékaikat - ez a vágy hajtja, sietteti. Mindamellett gondosan válogatja meg különböző ruhadarabjait, köti s igazítja meg nyakkendőjét; nagyon, de nagyon ügyel arra, hogy rendes legyen külsejében, mert tudja, hová megy, kik azok, akiknél új erőt szerez, ahol megpihen, akik miatt oly édes neki ez a nyomorult földi élet. Ó, aztán: - az elindulás hazulról, siető léptek az utcán; észre sem veszi az embereket; gondolatai ott járnak már előre a kedves családnál, szinte már előre átéli azt a pár édes órát; az arcán állandóan kedves, édesen élvező mosoly: Istenem, csak minél előbb ott, náluk! Ahol várják: a családfő, az édesanya, a gyermek!...

      Most azt kérdezem tőled, testvérem, nem lehetnél-e te az a fiatalember, aki éppen úgy készülődik lelkileg az egyórás édes látogatásra Istenhez - hogy a hasonlat teljes legyen: a Szent Családhoz -, mint ahogy készülődött az a világi ifjú a világi családhoz?!

      Van-e több ilyen család ezen a világon?!... Nem az egyetlen-e? Van-e még egy ily édes fészek, ahol oly tökéletes békét találnál?! Családfő, mint Szent József, akinek szerénységét, hallgatagságát, kedves vendégszeretetét férfi felül nem múlja, ő a vir iustus, az igaz férfiú. A háziasszony, az édesanya: Mária. Van-e szebb, kedvesebb nő ezen a földtekén?! Ő a Szeplőtelen Fogantatás, Ő a Stella Maris, de Ő a Szomorúak Vigasztalója, a Jótanács Anyja, a Rosa Mystica is, és mindenekfölött Ő az Isten Anyja s a te Édesanyád. És ott a kis Jézus! E gyermek hozta a karácsony éjszakáját és az isteni mosolyt a szomorú földre. Ő az Ártatlanság és az Engedelmesség. De Ő a Báj is, amely elbűvöli majd egyszer a gonosz világot.

      Mondd, nem vágyakozol ez után a Család után?!

      Ha nem tudnál elmélkedni, csak menj Názáretbe! Ha hanyag vagy az előkészületben, csak gondolj arra az áldott Családra s fölgyullad benned egy-kettőre a vágy: ott lenni, köztük, örökre!...

      Igen, igen, a vágy - egyedül lenni a Szent Családdal, egyedül Istennel, a szenvedő Jézussal, vagy legalább egyedül olyan gondolatokkal, amelyek Istenre, az örökkévalóságra vonatkoznak; a vágy: kiszakadni ebből a zűrzavarból, s eljutni az örök pusztába, hogy a nagy, szent csöndben Isten szóljon hozzám, igen, ennek a vágynak a fellángoltatása a legjobb előkészület a gyümölcsöző elmélkedésre.

      Az előkészület feladata tehát az, hogy összeszedjem magamat, s ráirányítsam figyelmemet a szent magányban rám várakozó Istenre.

      Ennek nem az egyetlen módja a vágy olyan felébresztése Isten után, ahogy azt az elébb leírtam. Ezer más módja is lehet. A lélek ne kösse magát mereven egyikhez se. Egyet-kettőt azonban még megemlítek.

      Szerezzünk az előkészület alatt szent hangulatot.

      Letérdelünk cellánkban egy kis időre s foglalkozzunk Máriával vagy a tabernákulum Jézusával. Kezünkbe vesszük rendi szentjeink könyveit, egy-egy mondatot, vagy szakaszt átveszünk belőlük. Vagy Kempist! Figyelemmel hallgatjuk meg a cellaajtón kopogtató s az elmélkedés soros anyagát felolvasó testvért; át is olvashatjuk előre a felolvasandó elmélkedési szöveget. Mindez szent levegőt teremt körülöttünk, s sietős léptekkel megyünk az elmélkedésre hívó harang szavára az igazi magányba.

      Vagy tartsunk bűnbánatot régi életünkről, végezzünk gondos lelkiismeretvizsgálatot, mondjuk el a soha meg nem unható Confiteort... Menjünk úgy a kórusra, mint a római szenátor a szenátusba: ragyogó, tiszta, hófehér tógában. A legkisebb foltot sem tűrte rajta. Ha odamenet észrevett valami csekély piszkot a szép tógán - visszafordult, hazament, kicserélte.

      Sohase feledjük az alapelvet: Amilyen az előkészület, olyan az elmélkedés.

      Amilyen a tanítónak, tanárnak az előkészülete órájára, olyan is lesz a tanítása. Aminő a papnak az előkészülete, olyan a szentmiséje.

Ki mehet föl az Úr hegyére,

ki állhat meg az ő szent helyén?

Az ártatlan kezű, a tiszta szívű,

aki nem veszi hiába Isten nevét,

és hamis esküt nem esküszik.

(Zsolt 23)

      Igen, az Isten-kereső nemzedék, azok, akik keresik Jákob Istenének arcát - azok jutnak fel a szent hegyre. Ezek előtt tárulnak fel az örök kapuk!

      Az elmélkedési óra lassankint ezzel az előkészülettel valóságos mennyország lesz; az a hely, ahol Istennek lakni tetszik, az Úrnak a hegye, amelyre bennünket a jó s lelkiismeretes előkészület segít fölvinni. Ne sajnáljuk a fáradságot!

      Mindent megér az a béke, amelyet Jézus csókol ott fönn a hegyen a lélekre.

Olyan lesz az elmélkedés, amilyen volt az előkészület

Előkészület az elmélkedésre

      Az elmélkedés mibenlétét már előzetesen fejtegettük.

      Megértettük, hogy a legmagasabbrendű imádságnak: a szemlélődésnek ez az igazi útja. Nélküle is fölemelhet ugyan bennünket Isten a szemlélődés színvonalára, hiszen Ő mindenható, annak és akkor ad rendkívüli kegyelmet, akinek és amikor akar; meg is teszi ezt, de rendes körülmények között nélkülözhetetlen, nem csak a kezdők számára, hanem azoknak is, akik már messze, magasra jutottak.

Szent Terézia anyánk két medencéről beszél. Az egyikbe a víz hosszú, boltíves, mesterséges csatornán át jön s úgy tölti meg a medencét: ez az elmélkedés gyümölcse. A másikban nem kell fáradnia a léleknek, alulról bugyog fel, sokszor egészen váratlanul, az élő víz, s csordultig megtölti a szív medencéjét. Ez kizárólag Istennek a munkája. Csak annyiban lehet benne nekünk is érdemünk, amennyiben Isten látja a mi nagy erőfeszítésünket a csatorna építésén, s jutalmául az élő víz után utáni vágyakozásunknak s a megszerzés állhatatos munkájának, egyszeribe színültig tölti Ő maga a medencét minden csobogás vagy egyéb zaj nélkül. Aki azonban semmit sem tesz, aki nem építi a boltíves csatornát, hogy azon bevezesse az elő vizet lelke medencéjébe, meg aztán nem is vágyakozik az élő víz után, hogyan jutalmazza meg akkor az ilyen lelket Isten a szemlélődés mennyei vizével?!

      Szükséges tehát az elmélkedés. Csak akkor kell azt beszüntetnünk, ha Isten abbahagyatja velünk. Erre pedig lesz Neki gondja, ha látja nagy igyekezetünket.

      Ha ilyen nagy jó s ennyire szükséges az elmélkedés, akkor arra nekünk készülnünk kell. Hogyan legyen az elmélkedési óra valóban gyümölcsöző, eredményes, ha nincs meg hozzá a kellő előkészületünk?!

      Ennek az előkészületnek kitűnő előkészületnek kell lennie, úgyannyira, hogy már az elmélkedés elején felkiálthassunk a zsoltárossal: „Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem!” (Zsolt 56,8).

      Gyümölcstermelésről van szó, az imádság pompás, ízes gyümölcseiről. Mit meg nem ér a fáradság, a vesződség, a gyümölcsöskert talajának, fáinak alapos, szinte szakavatott megmunkálásáért! A lélek kert, s a kertben a dudva, a gaz elnyomja a legszebb virágokat is, ha nem nyesik a fát, nem óvja, gondozza a kertész - elszárad, hernyó pusztítja el.

      Elő kell készíteni a talajt!

     Aki részt vett az első világháborúban, az tudja, miért veszítettük el azt. Nem volt meg a kellő előkészületünk rá. Hadseregünk csak legfeljebb elméletben ismerte a lövészárkot s a gépfegyvert. Nem tanultunk a japánoktól. Ezért pusztult el a nemzet színe-virága mindjárt az első összecsapásoknál.

Az elmélkedés lefolyása alatt a világháborúnál nagyobb, szentebb, fölségesebb háborút kell megvívnia a léleknek: mennyei szent „háborút!” Meg kell küzdenie Istennel az imádság hallatlan erejével, ezzel a csodafegyverrel, mint ahogyan küzdött Jákob az Angyallal, le kell győznie Őt, s föl nem adnia a harcot, el nem engednie a szent „birkózás”-ban Istent, addig, míg meg nem áld bennünket, azaz, míg föl nem kel a Nap - Jézus, és mi az egyesülés szent csókjában, a mennyei édes békében nem élvezzük az elmélkedésnek felülmúlhatatlan ízű, érett gyümölcsét.

      Ezt az alapelvet kell tehát szigorúan és következetesen vallanom: olyan lesz az elmélkedésem, amilyen volt az előkészületem. Mindegy az, hogy látszólag alapos előkészület ellenére is csupa szórakozottság vagyok, és semmire sem megyek az elmélkedési anyaggal! Mert hiszen maga a komoly küzdelem hozza meg majd egyszer a legszebb eredményt: kivívjuk a győzelmet, Istent meghódítjuk; látva szent erőfeszítésünket, jószándékunkat, egyszer majd szívére ölel bennünket úgy, hogy élvezhetjük aztán ennek a szent ölelésnek minden édességét és boldogságát.

      Milyen legyen, miből álljon ez az előkészület?

     A kármelita kolostorokban az elmélkedés előtt egy negyedórával háromszor adnak jelt egy egyszerű kereplővel, hogy mindenkit figyelmeztessenek, hagyjon abba minden munkát, tegye le a szerszámot, a tollat vagy a könyvet, s készüljön az elmélkedésre. Tehát az elmélkedésre való készület azzal kezdődik, hogy az ember abbahagy mindent, összeszedi magát s csak az elmélkedésre gondol.

      Szabadulni minden gondtól, munkától, elhárítani az útból minden akadályt, elvonatkoztatni mindenkitől és mindentől, ami engem Istennel való társalgásomban vagy az Ő keresésében (mert hiszen ez az elmélkedés!) akadályozhatna - lesz ettől a pillanattól fogva az én fő törekvésem.

      A pusztába hívom őt s a szívéhez szólok - hallom szinte Isten hangját az Ószövetség lapjairól. Isten hív! Föl kell készülnöm erre a szent találkozásra. A szívemhez akar szólni, szívemhez férkőzni, tehát el a gondokkal, bajaimmal, a világgal, el, el az én Énemmel - Istenhez megyek, a pusztába, a szent magányba.

       Egyedül Istennel!

      Senkihez, semmihez semmi közöm: levelek, hírek, bántalmak, sérelmek, sürgös, elintéznivaló ügyek, bokros teendők, félre, félre - Isten hív, Vele kell találkoznom, Őt keresem, Őt kívánom!

      Tehát összeszedettség!

      Össze kell szednem minden erőmet, hogy elvágjam magamat környezetemtől, sőt önmagamtól is, hogy megszabaduljak „a belső várkastély”-t ostromló fenevadaktól, férgektől, a legkülönbözőbb szenvedélyektől, hogy rá tudjam irányítani figyelmemet Arra, Akihez megyek, Akivel együtt akarok tölteni egy szent órát, Aki célom, mindenem: Istenre!

      Vajon sikerül-e ez?

      Hogyan leszek képes a kereplés hangjára hamarosan megszüntetni a tolongó napi benyomásokat, amelyek át- meg átszövik minden agysejtemet, telekiabálják fejemet; a zajt, a lármát, amelyet a legkülönbözőbb események vertek föl nyomorúságos emberi lelkemben; az érzelmeknek hol viharzó, hol édesen hullámzó tömegeit, hogy meghalljam Isten hangját?! Nem lehetetlen vállalkozás ez? - Nem!

      Van egy áldott, szent szenvedély, amely előbb-utóbb győzedelmeskedik a szétszóródottságon; szenvedély, amely összegyűjti a belső erőket s összpontosítja a figyelmet Istenre.

      Ez a szenvedély: vágyakozás Isten után.

      Ezt kell fölébresztenünk, ezt kell hatalmassá növelnünk magunkban, mert ha egyszer hatalomra kap, ha uralkodik bennünk az egész vonalon, akkor már megszűnik számunkra a világ, a gondok eltűnnek, mint ősszel az elsodort falevelek, és csakhamar feledésbe megy minden ajunk-bajunk; a vágy hajt a magányba, a pusztába, és semmi más nem érdekel bennünket, csak az: hogyan s mit szól majd szívünkhöz az Úr!

Szeretet nélkül nem imádság az elmélkedés

      Minden elmélkedés - ezek szerint - szeretettöbbletet jelent - pluszt.

      Nyernünk kell vele föltétlenül. Erre való az a drága két óra, reggel egy, este egy, amelyet szent Rendünk oly bőkezűen adományozott számunkra napirendünkben. Mily szörnyű veszteség volna ezt a napi áldott két órát ki nem használni, nem szerezni semmit, vagy elmegyakorlatokra, lélektelen észtornára fordítani!

      „A pusztába hívom őt és szívéhez szólok” - így biztat bennünket az Ószövetség.

      Isten vár, beszélni akar veled... - Egyedül Istennel!... És Isten, a Szeretet, a Tűz, a Melegség, a Jóság, az Irgalmasság - nem tud téged fölgyullasztani. Tüzet jött bocsátani a földre - azért akarja, hogy lángra gyulladjon; és te ellenállsz, elfordulsz, vagy erőlködve okoskodol és „mindenáron” következtetel, és nem veszed észre Istennek az orcáját, nem érzed meg Szívének tüzes sugarát, nem kapsz lángba! Ó, mondd, nem vagy-e balga, botor s szerencsétlen?!... Hiszen, kármelita testvérem, te nem tudod, mire való az elmélkedés, mi a célja, mi a rendeltetése?!... Lehetetlen, hogy valaha is belemélyedtél volna nagy szentjeinknek olvasásába. Vagy, ha igen, nem tudok mást mondani, a dolgot másképpen elképzelni, minthogy nem vagy alázatos; sokat adsz tudásodra, kevély vagy, s ezért ferdén látsz.

Istennek nem a te értelmed következtetései kellenek, hanem - a szíved! Ez után eped; ezt tanítja az Evangéliumban, ezt szentjei által. Tehát szeresd Őt! Az imádság is szeretet. S micsoda imádság az az elmélkedés, amelyben nincs szeretet!...

      De hogyan is lehetne megszeretni azt a két órát, ki tudna arra szívesen menni, ha a szeretet nem vonzaná oda?!

      Mióta vagy a Rendben? Fél év óta? Az 182 nap. Tehát 364 órát elmélkedtél. Egy év óta? Tehát 730 órát. 10 év óta? Tehát 7300 órát. 364-szer, 730-szor, 7300-szor nagyobbnak kell lenni benned a tűznek, mint volt az első elmélkedés óráján!

      Ember! Hiszen ezzel meg lehetne gyújtani az egész világot! Aminthogy Jézus gyújtogat is a kármelita szívének tüzével, hol itt, hol amott - hogy hol? Az az Ő dolga. De csak tűzzel gyújtogathat. Hideg szívben, rideg meditációban, üres lélekben pedig nincs tűz. Mivel gyújtson? Tudományos elméletekkel, pazar fényű ismeretekkel, ragyogó logikával, amely inkább csak a gőgös észt gyönyörködteti?!...

      Miért nem haladsz? - Mert nem szeretsz?

      A haladás és szeretet között egészen világos és igen-igen szoros az összefüggés. Miért nem indul meg a mozdony, a motor, a gép? Mert nincs begyújtva. Vagy ha igen, miért cammog, miért áll meg? Mert kifogyott belőle a tűz, a gőz, a benzin. Mindennap mész meditációra: két órát töltesz el a szent csöndben: senki sem zavar, senki sem bánt; közeledben a Mester, istenségével és emberségével, az Ő Személyének mágnességével, csupa tűz, szeretet. Szíve lángkohó; közeledben testvéreid, elmerülve Istenben. És te nem gyulladsz meg?!... Nem haladsz, legfeljebb tipródsz egy helyben. Miért? Mert az a tűz, amelyet Jézus lebocsátott a földre, a te szívedben nem gyulladt meg. Mert nincs benned szeretet.

      „Én szeretem az Istent” - mondod. Igen - válaszolom én - de nem szereted testvéreidet. Nem a szeretet elmélkedéseid tárgya, hanem a hibákon jártatod az eszedet, amelyeket észrevenni véltél testvéreiden; vagy általában hidegen hagy a szeretet, s beleszerettél valamiféle bálványba, talán a művészetbe vagy a tudományba, még ha teológiai tudomány is az; ezért is lehet helytelenül, túlzottan, az alázatosság, szerénység és egyszerűség rovására rajongani.

      Mit tegyek tehát? - kérded tőlem. Már megmondottam. Mindig keresd az Úr orcáját! És - szeress! Mégpedig úgy, hogy növekedjek benned a szeretet elmélkedő óráról elmélkedő órára.

      Jézus - szeret csupán. És eleped szeretetünk után. Ne hagyd szomjan! Szánd meg! Meglásd, az a két óra olyan forrás lesz számodra, amely betölti egészen a te lelkedet, soha ki nem apad, ki nem szárad, mint a sareptai özvegy olaja. Amíg korsód van, azaz elmélkedel, addig van olaj, van kegyelem, az élet vize csodás bőségben buzog, s te nem győzöl hálálkodni szent Rendednek, amely két órát biztosított számodra zavartalan együttlétre a te Uraddal, Isteneddel.

      De szeretet nélkül? Tűz, láng, gyulladozás nélkül? - nem imádság az elmélkedés. Ha ezt tudod, testvérem, akkor sokat tudsz. Ha ezt vallod és gyakorlod, akkor jól elmélkedel. Ha pedig jól elmélkedel, azaz jól imádkozol, tehát szeretsz - akkor teljesítetted szent Rendednek igazi feladatát, az Eredeti Szabály alapján állasz és élsz - ó akkor a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária kedvence, édes fia - jó kármelita vagy!